VISSZALÉPÉS

KÖZÖSSÉGI ÉLET-NÉPRAJZ

Mesemondók nyomában

 

 

Ki ne hallott volna már Benedek Elekről, a híres mesegyűjtőről és meseíróról, akinek magyar népmeséin gyermekek százai, sok fiatal generáció felnőtt.[1] Viszont Ortutay Gyula néprajzkutató, mesegyűjtő, az államosítás alatti vallás- és közoktatásügyi miniszter neve már nem cseng olyan fényesen népünk körében, holott a múlt század első felében községünkben néprajzi és mesegyűjtést végzett.

Ortutay Gyula végezte megyénkben az első tudományos felkészültségű népmesegyűjtést 1932 és 1938 között.[2] Az ez irányú indíttatásáról és utazásáról így ír: „1931-ben Móra Ferenc ajánló soraival és professzoromnak Solymosy Sándornak levelével érkeztem Szegedről, valami nagyon keserves másfélnapos zötyögés után Nyíregyházára, hogy néprajzi gyűjtésbe fogjak. Úgy tanácskoztuk meg professzorommal, hogy Szabolcs megye egyike az ország olyan területeinek, hol komolyan vehető folklórgyűjtés nem volt, és ő biztos volt abban, hogy sok és értékes anyagot találhatok itt.”[3] A gyűjtésben atyai támasza Kiss Lajos volt, aki mivel a rétköz különös ismerője volt, ezért e tájék érintetlen világára hívta fel az eredetileg fiatal latin-görög bölcsészhallgató figyelmét. Már a gyűjtés kezdetén megismertette vele a Rétköz „mindenesét”, a neves paszabi népművelő kántortanítót: Turi Sándort.

Kettőjük gyűjtésének két felfedezettje Lacza Mihály és Korpás László mesemondók. Két olyan zseniális elme, akik kitörülhetetlenül beleírták nevüket településünk történetébe. Beírták magukat a község krónikájába, igaz mindketten egyszerű írástudatlan gazdálkodó emberek voltak, de mégis dicsőség övezi nevüket, hiszen a történelem viharai között 250 év népmesekultúráját őrizték meg, -és az áldozatkész gyűjtők segítségével- adták azt át az utódok számára.

Ez a tanulmány róluk, és értük szól, hogy végre az őket megillető helyre kerüljenek községünk szülöttei népes táborában, hiszen az a tapasztalat, hogy nevük és érdemük kezd a feledés homályába veszni, sajnos az idősek közül is már csak egyre kevesebben emlékeznek rájuk.[4]

A népmesegyűjtés általában Turi Sándoréknál, Paszabon zajlott.[5] Ortutayt és Turi Sándort mély barátság és szoros munkakapcsolat fűzte össze, melyet Ortutay a Nyíri és rétközi parasztmesék című könyvének előszavában így jellemez: „Örvendetes kötelességünk megemlékezni segítőtársunkról, akinek a mesekötet fele anyaga köszönhető, aki oly szeretettel és buzgólkodással gyűjtött népmesekönyvünk számára: a paszabi tanítóról, Turi Sándorról. A Paszabról és Tiszabercelről /Rétköz/ való meséket a múlt év őszén ő jegyezte le számunkra ezernyi más elfoglaltsága, gondja közepette. Nemcsak az a jelentősége, hogy olyan gazdag „mesefát” fedezett fel, mint az öreg Korpás Lászlót, s hogy olyan értékes anyagot segített megrögzíteni, hanem talán mégnagyobb érdeme fáradozásainak az, hogy fáradott, hogy kedve volt fáradozni… Turi Sándor segítő munkáját ez teszi oly jelentőssé, példaadóvá, meghálálni nem is tudjuk eléggé.”[6]

Egy másik tanulmányban így ír Turiról: „Paszabon meg Turi Sándor és családja lett a barátom, s így kinyílt előttem minden paszabi, sőt rétközi ajtó –Turi nemcsak tanítója, nevelője is volt a nagyszámú rétközi, bodrogközi híveinek. Tűzbe mentek volna érte… Mikor 1953-ban Lacza Mihály meséit, történeteit jegyezgettem (keserű nyár volt, el nem felejtem a szabolcsi falunak akkori arcát), akkor is hol Tiszabercelen, hol Turi Sándorék házánál jegyeztem –nem csak azért, mert Turi Sándor háza nékem is otthonom volt, hanem Lacza bácsi is jó ételt kapott: azon a nyáron nagy ajándék.”[7]

A nagy mesefának Korpás László alakjának felidézésére hívjuk hát segítségül magát a gyűjtőt Turi Sándort, aki így jellemzi mesélőnket, egyik 1948-ban kelt, Újszászy Kálmánnak, a Sárospataki Tudományos Gyűjtemény vezetőjének írott levelében: „Korpás Laci bácsi, az öreg, írástudatlan tiszaberceli mesélő magányosan élt egy kicsi halászkunyhószerű házban. Őtőle gyűjtöttem először meséket. Akkor még nem tudtam, hogy milyen kincs az, amit ő elmondogatott nekem is, másnak is…

…Most is előttem van a régen meghalt Korpás Laci bácsi alakja. De sok szépség volt a lelkében! Hogy fénylett a szeme meg az arca, amikor elmondta, hogy ő elmúlt 80 éves, az apja meg 84 évet élt, a nagyapja 92 éves korában halt meg, hát ő most 250 esztendei múltra emlékezik vissza. Amit az ő nagyapja, meg az apja tudott, azt ő mind tudja.

Tanítgatta, hogy amit a világon látunk (fű, virág, ember, állat, csillag), annak mindnek van meséje is, nótája is… Egyszer azt mondták az öreg előtt, hogy azért nem tudunk élni, mert sokan vagyunk a Földön és a föld, nem bír bennünket eltartani. Így szólt az öreg: Legyenek csendesen, mert én valamit gondoltam, és meg is akarom mondani. Ha mindnyájan olyanok volnánk, mint az Úristen parancsolata az Úr Jézus által, egy ilyen területen, mint ez az asztal előttünk, olyan termést tudna adni a föld, hogy ez a nagy világ nem tudná felélni…

Sokat beszélt az estézésekről, ahol a meséket folytatták mindig. Csúnyát nem mondtak soha. Az öregek mondták a mesét, a fiatalok hallgatták.”[8]

 

1. sz. kép

 

Lacza Mihály életpályájáról már valamivel többet tudunk. 1870. Szeptember 13-án látta meg a napvilágot a szomszédos Buj községben. Az anyakönyvi bejegyzés szerint eredetileg a Laczó családnevet viselte. Édesapja kántortanító volt, akit a kis Mihály elég korán elvesztett, kezdetben özvegy édesanyja nevelgette –iskolába nem járhatott-, majd 12 évesen Nyírpazonyba került nővéréhez. Sógorától nemcsak a dohánytermelés csínját-bínját, hanem a mesemondás művészetét is eltanulta, a mesére és a nótázásra igen fogékony volt.

Bizonyára tudjuk azt, hogy a társas munkák alkalmával, különösen a csomózókon a falusi munkások tréfálkozással, énekléssel, meséléssel ütötték el az amúgy is igen fárasztó 16-18 órás munkaidőt. Lacza Mihály az estézések alkalmával oly alaposan magába szívta ezeket a meséket, hogy többé sohasem felejtette el azokat. Nemcsak a gyermek évek alatt, hanem már felnőtt korában is sok mesét megtanult. Házassága után egy ideig Nagyhalászban élt, majd átköltözött Tiszabercelre, ahol a dohánymunkás életmódját választotta hivatásának.

Mint mesemondó nemcsak Bercelen, hanem az egész Rétközben ismerté vált, sokan a környező falvakból is átjártak hozzá mesét hallgatni. Öregségében a látása romlásával küszködő Lacza Bácsi már kizárólag a mesemondásból élt. Egyik háztól a másikig járt, egyik csomózásból a másikig hívták, sőt előfordult olyan eset is, hogy haza sem ment, mikor mindenki elálmosodott ágyat vetettek az öregnek, aki reggel ott folytatta meséjét, ahol este abbahagyta.[9]

Ortutay Gyula így emlékszik vissza Lacza Mihály mesemondására, a nyíregyházi Korona-szálló nagytermében:

„Itt, ebben a teremben a nyírlugosi színjátszók, és a táncosok figyelnek Lacza bácsira, s figyelnek iskolások, tanárok, munkások, az egész nagyterem. Néha felmorajlanak, megszakítják a mesehallgatás áhítatos csöndjét: tetszik az egyik szólásfordulat, nevetnek a mesei kalandon, s az öreg Lacza világtalan tekintetét végigjártatja a terem, s még nagyobb kedvvel mesél. Mesélget hát mindegyre, tiszaberceli iskolai ünnepélyen az úttörőknek, más alkalmakkor is, no meg a berceli piactéren, a sarkon, nekitámasztva hátát a kerítésnek: mindig van hallgatója. Elismert mesemondó ő, nem akárki! 

Az ünnepi műsor után Lacza bácsi velünk, a nyírlugosi csoporttal együtt vacsorázott. Megivott egy-két pohár bort, s örvendve hallgatta a tánc pezsgő ritmusát, a nyírlugosiak sodró táncának dobbanásait. Aztán a község egyik fiatal kedves arcú tanítója fölkarolta az öreget, s vitte magával. Gondot viselnek rá, félti, szereti a faluja”[10]

Lacza portréjáról, e sorok írójának több helyi lakos is beszélt, akik szívesen megosztották velem emlékeiket Lacza Mihályról. Íme egy néhány visszaemlékezés:

Bartha Antalné nagy csodálattal gondol vissza „Lacza bácsira” és gyermekkori mesehallgatásaira -az estézésekre-, s mosolyogva mond el egy történetet, miszerint egyszer Ortutay vendégül látta Pesten a már szinte teljesen vak Laczát, aki hazatérése után ámulatba ejtette a falusi népet, mesélve a Pesten „látottakról”, a fényes pompáról, a szívélyes fogadtatásról s az ott tapasztalt szépségről.[11] Férje, Bartha Antal pedig beszámol egy meséről, amelyet, mivel igen hosszú mese volt, az „öreg” hat héten keresztül mesélt.[12]                                       

 

Végezetül, pedig egy említésre méltó esemény: Lacza Mihálynak, munkájának elismerése képen, a Magyar Kormány 1953. augusztus 20-án, országosan elsőként a Népművészet mestere címet adományozta.

Aki többet szeretne megtudni e két nagy mesélőről, vagy meséjüket szeretné magáévá tenni, az olvassa el Ortutay Gyulának a Nyíri és rétközi parasztmesék című munkáját /1. számú kép/, melynek meseanyagának több mint felét, Turi Sándor gyűjtötte, 1934 őszén.

 

Készítette: Natkó Zoltán

Megjelent a Berczeli Naplóban.