Betérünk hozzá. Zsófi néni éppen az udvaron foglalatoskodik. A kis csibéknek ad enni. Amikor elmondjuk jövetelünk célját, beinvitál a szobába. Az egyszerű, ragyogó tiszta szobába. A falon ott lóg egy nagybajúszú szakaszvezető, a Zsófi néni legidősebb fiának, a püspök úr hősi halált halt testvérbátyjának a fényképe. Az ágya felett függ a püspök úr őméltóságának az arcképe, aki ebben a kis zsalugáteres parasztházban látta meg a napvilágot.

Megkérjük Zsófi nénit, hogy mondjon egyet-mást nagyhírű kiváló fiáról. És Zsófi néni beszélni kezd. Büszkén mondja, hogy ő a híres-neves Görömbey-családból származik, akinek atyai nagybátyja néhai Görömbey Péter, a kiváló nagykállói esperes.

-Az volt minden vágyunk, hogy Istvánból papot neveljünk. Be is adtuk őt a sárospataki gimnáziumba egy másik berceli fiúval.

Amikor az első gimnáziumot elvégezte a gyerek, hazajött vakációzni. A szomszéd, drága jó uramnak azt mondta: én sem engedem vissza a fiamat, a tiedet is hagyd itthon. István fiúnak elmondtuk, mit mondott a szomszéd, István egy mélyet sóhajtott, elgondolkozott és könyvet véve magához, elindult sétálni a temető felé. Egyszerre hirtelen vihar kerekedett és az egyik villám a közelében csapott le. A fiú meggyorsított léptekkel hazasietett és könnybe borult szemekkel odaállott apja elé és azt mondotta: Édesapám, én pap akarok lenni, mert érzem az isteni elhivatottságot, érzem, hogy énnekem a református egyház üdvére és dicsőségére kell dolgoznom.

-Fiamnak ezek a szavai örökre fülembe csengenek, -mondja Zsófi néni a boldogságtól sugárzó arccal.

-Az én kedves fiam attól kezdve tanult, dolgozott és hála Istennek, nem hiába küzdött.

Zsófi néni beszélgetés közben kihúzta a komótfiókot és egy csomó levelet vesz elő. Megmutatja.

-Tetszik látni, itt vannak az én áldott jó fiamnak és unokáimnak a levelei. Nagyon-nagyon boldog vagyok, mert elhalmoznak szeretetükkel.

Megnézem a leveleket, amelynek címzésén ez áll:

Özv. Farkas Antalnénak, az én szeretve tisztelt édesanyámnak Tiszabercel

Elmondja még Zsófi néni, hogy a fia és unokái, akik már férjnél vannak egy-egy katonatisztnél, minden ősszel meglátogatják.

-Kétszer egy évben én megyek hozzájuk Miskolcra, — mondja a boldogságtól ragyogó édesanya.

-De a fiam nem szégyelli, hogy egyszerű gazdaasszony vagyok. Akárki van vendég a házában, engem ültet az asztalfőre. Ott voltam, amikor püspökké avatták. Az első hálaadó szó akkor is hozzám szólt az ő drága ajkán.

Sok mindenről beszél még a drága ezüstös hajú magyar nagyasszony, aki egy kiváló főpapot adott ennek a hazának. Amikor elköszönünk tőle, bevisz a másik szobába és megmutatja másik nagy büszkeségét, — kéthetes kis dédunokáját.

Kétórás körsétánk után a vonat éles füttye jelzi, hogy indulnunk kell. Jóleső boldog érzéssel hagytuk el Tiszabercelt, mert ez a szabolcsi kisközség ennek a sok gonddal, búval telt világnak egy kis oázisa, ahol az emberek nagy része boldog és megelégedett.

V . . . ő"

1.sz.kép

Farkas István református püspök fényképe

Forrás: Nyirvidék, 1936. Július 29. 3-4.p. (Szó szerinti idézet)

Fénykép:

1. sz. kép: Farkas Antalné néprajzi gyűjteményében található eredeti kép fényképmásolata. 

2-4.sz. kép: Saját gyűjtés (Miskolc, 1996)