Kató Jánosné: Gyermekkori visszaemlékezéseim
Szüleim házához nem messze volt a malom mindennap elmentünk a vízcsorgó alá pocsolni, jó kis meleg vízben. Ami a mostani tüzép helyén volt.
Mindig benéztünk az olajütőbe az ajtó mindig nyitva volt ott szorgalmasan dolgozott egy idős ember Vass Dani bácsi, akit bakosnak is neveztek az idegenből jövő emberek, ő volt az olajütés mestere. A környező faluból ide jöttek el, hozták a magot és vitték az olajat. Az olajütésnek elég sok fortélya volt. A gazda a magot a padlásra vitte bele öntötte a garatba, az mivel elért a földszintre már az haj nélkül hullott a fából készült vékásba, de mikor megtelt kicserélték, és a másik garatban a darálóban ami szépen meg darálta olyan volt mint a dióbél és finom, illata. A daráló mellett volt két kandalló, amiben vasrúdon két kelepce keverte a masszát, hogy meg ne égjen. A kandallóba mag hajjal tüzeltek úgy kellett vigyázni rá meg ne égjen mikor aranysárga színe volt a tüzelést lazította és már a préseléshez, készítette a megpirított masszát. Az olajprés hasonló volt a szőlőpréshez, de az minden része vasból volt és a belsejében szűrő volt. Megkezdte a munkát egy fazék massza után mindig egy vas lapot rátett és így a többit is és így alakult ki a pogácsa, nagyon óvatosan kellett a prést szorítani, hogy ki ne freccsenjen, olyan szépen csordogált az aranyszínű olaj a kívánatos jó illatával. Mikor lecsorgott a prést széjjelszerelte és ki hullott belőle egy pogácsa, egy vas lap. A mennyiségtől függött, hogy hány pogácsa van, ahány fazék massza. Most aztán megmérte az olajat a fazékba egy mérő alumínium rudat tett és 7 és fél liter volt. Hitelesített bádoggal mérte ki a munkabért, az olajból egy tizedét. Ez megismétlődött évente háromszor, négyszer is. Egy mázsa jó magból mindig meg volt 24 vagy 25 liter, de egyszerre sok és így többször friss, téli időkben kemencébe sült 4-5 tepsü lepcsák és még estéző vendég is érkezett. Ez volt a szegény ember téli öröme. De, hogy visszatérjek a hántolt magra, hacsak sikerült egy marékkal lopni Dani bácsi észre vette és ránk kiáltott: „Héj! A nebulóját az anyádnak!”. Máig sem tudom mit jelent, de nem káromkodott, de tudtuk, hogy nem ér utol minket, mert csípőficamos volt és döcögve járt. De sok szegény ember keservesen nevelte fel a gyermekét, állami támogatás nélkül és mind jó volt katonának nem volt egy se csámpás. És jött a háború az ifjúság színe java ott hullottak el értelmetlenül. Amíg, az értelmem tiszta addig hálás szívvel gondolok minden egyes hősi halottunkra, akik idegen földbe pihennek.
Mi itt születtünk nemzedékről nemzedékre. És bárhova vitt a sors mindig büszkeséggel tudtunk beszélni a mi falunkról.
Először is volt országos vásárunk. Négy alkalommal: február, július, augusztus és október hónapban. Mindig a második hétnek a szerdai napján. A környező falukból négylábú jószágokat, és minden szárnyasokat is. Volt itt ruhássátor, kocsmai kimérés, pecsenyesütés, adtak- vettek, egy kimondhatatlan örömujjongás volt. De mi minden alkalomkor kint voltunk, egésznap bámultunk. A papagájjal húzatták a planétát, az olyan volt, hogy kis papír cetlikre voltak szerelmes jeligék meg emlékversek, és jókat múlattunk mikor az udvarló fizetett és nem kedvére valót húzott ki a papagáj. Nekem is egyszer az volt a cédulára írva: „ Két ártatlan szelíd szemed okozta az én vesztemet „Na aztán volt mit hallgatni egész héten. Átmentünk másnap kapálni bandástul, egésznap cukkoltak a papagájjal.
Másik alkalommal a bátyám esett csőbe. Neki azt húzta ki a papagáj, hogy „Tarsolyomba sok a hal, szívem csupa diadal. Lám nem csak kosztot viszek, hanem selyem bugyit is Esztinek”. Ez még murisabb volt, egésznap mezei munkát végeztünk a rekkenő melegben, de jó kedvvel nevetve. Mezítláb este haza jövetkor ugrált a kis béka a lábunkra, volt, hogy hat kilométerre mentünk reggel, este vissza, és egésznap kapáltunk. De visszatérek a vásári élményekre. Voltak bazárosok, azok egésznap kiabálva árulták a portékájukat. Volt egy középkorú Tóni bácsi, aki így kínálta a portékáját: ”Halória fakanál, máma Tóni licitál, le az ár, fel az ár húsz fillér a bazár, húsz, húsz minden húsz fillér, pedig százat is megér. Én csináltam a babát húsz fillérért darabját, húsz, húsz minden húsz fillér, leszállott a bazárnak az ára, ide gyertek ne a patikába, le az ár fel az ár húsz fillérért a bazár. Ne lopjatok, mert én is szegény vagyok, húsz fillérért nagydarabot adok. Le az ár, le az ár tizenhatér a bazár, tizenhatér minden darabot!”.
És voltak mézes kalácsosok, baba, tükrös szív, tükrös redikül, lovas huszár, csillogó tükör, hátánál felirat, ezt már azok a lányok kapták, akik már jegyváltás előtt álltak. Ez egy kicsit szerelmes párhoz illő emlék, verssel voltak ellátva. Még a Horthy-rendszerben az erkölcsnek tisztelete volt, minden idősebbnek illet köszönni, az iskola komolyan foglalkozott az illemmel.
Mi még egyházi iskolába jártunk. Minden reggel istentisztelet volt a templomban, és azután volt a tanítás. Amikor bejött hozzánk a tanító fel állva kórusban köszöntünk jó reggelt. Az egész tanítási idő alatt a légy zúgását is meg lehetett hallani, olyan csend, rend és figyelem volt. De mink délelőtt nyolctól tizenkettőig, délután egytől ötig voltunk, tehát akkor négyszer üdvözöltük a tanítóinkat. Szerdán és szombaton csak délig voltunk, mert akkor az ismétlősöknek volt tanítás.
A hat osztály után még két évig jártunk ismétlőbe. Az első, második osztályt Nemes Zoltánné tanította a Bessenyei házba, és akkor volt huszonkettő lány és tizennyolc fiú, mikor mink 33-ban elsőben mentünk, és a másodikosok is ugyanannyin.
A harmadik és negyedik osztály a templom melletti iskolába, a bejárat bal oldali termébe. Soós Jenő volt a tanítónk, ez elég szigorú fegyelmet tartott, főleg a számtanórán, kezében a nád pálca, és feladta a kérdést, azonnal kellett válaszolni, szemben állt velünk és ha nem tudott rögtön válaszolni már suhintott a egyet a fejünkre, és megmondta előre úgy tanuld meg a szorzótáblát, hogy álmodból felkeltenek akkor is tudjad. Az ötödik és hatodik osztályt Kádár István, a templom fele való teremben volt, ez egy nagyon kellemes ember volt a dalárdát vezette, 38-ban Debrecenben országos versenyen első díjat nyertek, egy gyönyörű zászlót aranybetűs felirattal, és egy úrasztali kelyhet, de ezt 51-ben el kellett tüntetni egy fa ládába a templom padján volt és a moly tönkre tette. A dalárda ének szövegéből csak ennyit tudok: „Míg hű szív él e földön a tiszta ég alatt, e honnak rabbá lenni nem, sosem szabad”. Ez a Zsoltárba nincs meg. De aztán jött 56, és rabbá lettünk 40 éven át, és testvért testvérrel szembe fordította a politika.
És még mikor a kis templomunkat felrobbantották a németek, ahogy menekültek, hogy az ellenségnek kilátó ne legyen, a harang darabjait éjjel szedték össze, hogy senki ne lássa, mert olyan sok volt a besúgó. Varga Lajos és Liszkai István mentette meg az összetört harang darabjait, ami újjáöntésre került. Az új templom megépítése nagyon nagy dolga volt az egyházunknak, a gyönyörű hangzású harangunkat Budapesten öntötték, és a környéken nincs ettől szebb szólású harang.
Amit mi átéltünk nem bírja el a nyomda. Én az életem utóján járok, és párttag nem voltam, de azt merem állítani, hogy Isten lehajította a menyből Lucifert, az ördögöt, hogy uralkodjék, csak azt nem tudom, hogy hány szarva van, hogy az egész világot feltúrja. Visszatérjek az iskola befejeztével a fiúk levente kötelesek voltak. Az iskolaudvaron volt a gyülekező. Mindegyik leventesapkásan négyes oszlopba meneteltek nótaszóra a vásártérre, és ott katonai előkészítésben vettek részt, mind addig míg nem mentek sor alá 20 éves korban. A parancsnokjuk vitéz Tar Mihály volt, és mikor mentek sorozásra, akkor egy este kötetlen mulatságot tartottak, de másnap reggel az állomásnál volt a gyülekező és elkisérte a parancsnok és a főbíró Liszkai József, ez egy igazi magyar volt, mindig biztatta a fiukat a hazafiasságra. Milyen örömtelt szívvel jöttek haza, hogy az ő fiaik közt nem volt selejt, ez mind Bercel büszkesége volt. De bizony 42-ben a nagy bevonulóknak hiába lobogtattuk a viszontlátás reményében a fehér zsebkendőt, de nagyon sokan nem jöttek vissza. De sok fájjó könny hullott az anya a fiáért, feleség a szeretett uráért, a sok árva gyermek az édesapáért, testvér a testvérét, minden házban gyász. Jött a megszállás. Innen menekülni kellett. Mindenünket itt hagyva mentünk Sényőre, mert itt ütközetet vártak. Három hét múlva jöttünk haza, de semmink nem maradt. De volt annyi tetű, hogy még a falon is mászott. Semmiféle tisztítószer nem volt, csak az akácfahamut leforráztuk és ez volt a tisztítószer.
Emlékeztetőül visszatérek a Horthy-rendszerre, ahol Gönczy Pál lakik ott négy szegény ház volt, és minden adó és visszatérítés nélkül laktak benne a tanács kegyelméből. Ezek nagycsaládosok elesett szegények voltak. De a Vásártéri utcán is fakszos házak épültek. Azok olyan kedvezményben részesültek, hogy tehetségükhöz mérten törleszthették a szorgalmasabbak meg is feleltek, de volt akkor is dologkerülő hanyag és elvették és annak adták át, aki megfelelt a faksz visszafizetésére. Abba a rendszerben csak fele volt Bercel, mint most és még sem lepte el a parlagfű a határainkat, mert minden ember szívügyének tartotta a rendet, még a dűlő utak is tiszták voltak, de jött a gagymalék, mindenkitől elvenni mindent, betakarították „Még a zsákod is add ide!”. A szorgalmas emberek megnyomorítása, akik az őseiktől örökölték azt a néhány holdat, amiben éjjel nappal igen nehéz munkával szorgalmasan dolgozott.
Most a magamra eső részt szeretném vázolni. Apámnak volt 18 hold földje. Ezt a családban teljesen elvégeztünk minden munkát, akkor hát nem voltunk kizsákmányolók. Mégis betagosították, egybeszántódott, ez volt a TSZ. Megalakult, jól ment egy néhány kapzsinak, akiknek nem fáj, hogy burjánzik a gaz a drága magyar földön, mert potyához jutottak. De mikor a TSZ-t felbontották az összvagyon értékét ellopták, ebben az én részesülésem is termett éveken keresztül, és egy fillérem, még egy köszönöm sincs érte és teljes egészében odavan, annyit nem örököltem, amire a két lábam letegyem és nem is keresem mert nemsokára kimérik a két ölet, de annak sem fognak többet mérni, akik az enyémet bitorolják jogtalanul, lelke rajta!
De ilyen jogtalan tiprások nem voltak a régi időkben, a törvény védte az ágivagyont, csak a leszármazott örökölhette.
Magyarországon a magyarságomtól megfosztottnak érzem magamat, mert a magyar földet azok érdemlik, akik őseiket együtt rendben tartották. A mezőgazdaságot nem lehet könyvből tanulni, abba bele kell születni és átélni minden formáját. A szántás vetés idejében történjen, a vetőmagok kiválasztását azt az idejében való vetését, megmunkálását ezt mind odaadó érzéssel kell végezni, csak akkor várhatunk eredményt. A rendre vágott zöldtakarmányt gondosan kell kezelni, míg a kazalba nem kerül. Aztán jön a jószág gondozása, ha egészséges takarmányt kap, meglátszik a jószágon is. Tehát a földművelő emberekben is volt tudás, akarás és szellem, érzékenység, de ezt már eltaposták. Most itt a régi együttélésről emlékeim szerint volt az úri osztály, papok jegyzők tanítók. Ezek iskolázott társaság volt, ami a vidéket illeti vezetői állást foglalták el, de a jó napot minden embernek kijárt tiszteletből.
És itt volt a zsidóság, mind a református iskolákba jártak. Ezek mind üzleti ágon haladt az útján. Kereskedők voltak boltban, de volt amékkűport árult, lovas bódés szekeren. Velem egy osztályban három zsidó járt, Zücholc Móric, Róth József és Róth Ella. De én annyit tudok róluk, hogy mind jó tanulók voltak, ővelük sokat foglalkoztak a szüleik, tudatosságban előnyben voltak, de volt egy olyan egyházi szeretet köztük, ha valaméket kár érte, például ha a lova elpusztult akkor a legközelebbi istentisztelet (hajder) után összeadtak egy ló árát. Az esküvési szokások olyan volt napfeljöttekor a menyasszony felöltözött és az asztalra egy fotelben ült mindaddig, míg a vőlegény meg nem érkezik. És a vőlegény lesegíti, de már akkor a lány lába alá tettek egy poharat és rá kellett neki lépni, ha ízzé porrá tört az volt nagy öröm. „Hej zumma záj” ezt tapsolva ismételték, míg ki nem vitte a vőlegény (szerencsekívánást jelentett). De az esküvőjük zárt templomi szertartással volt, ezt nem láthattuk. Az elhaltnak pedig minden rokon látogatója a megérkezésekkor egy vonást tett a halottra vizes kézzel a megtisztulás jeléül és mikor mindenki lerótta kegyeletét egy új lepedőbe tekerték a halottat hófehérbe és egy szál deszkára helyezték. De minden halottat napszálltakkor vittek ki a temetőbe, és ha út közben harang szólt, akkor azonnal letettek az út szélén és megvárták, míg el nem hallgat a harang. Nekik a templomi istentiszteletre sem szólt, de temetés után nyolc napig nagy gyászuk volt, nádgyékényen ültek. A Jézus temetéséhez ez hasonlít legjobban, nem volt lárma, sem pompa, emlékezést tartottak a templomba.
A Tiszagyöngye éttermet a harmincas években a Svájger család építette, ott négy fiú volt: Arnold, Samu, Sándor és Tibor, és az özvegy édesanyjuk, ezek építették a régi raktárt ami a Svájger testvérek nevén volt felirata, de valami cég részvény volt, és így a Futora név is szerepelt rajta. De az mindent megvett a nagy tételt is a kis tételt is, és azonnal fizette a napi árat. És az egész környékből itt vásárolták fel mindenféle terményt, és a kis vasúton volt az elszállítás, sok munkást tartott. Elhurcolás elől már ők elmenekültek, de azt senki nem tudja, hogy hová lettek Utána Krámer Feri bácsi és Varga Samu bácsi vették át a raktár sorsát, mind addig, míg a TSZ vette birtokába. A lakást Hullár Lajos foglalta el. Aztán bolttá alakították, szövetkezet lett. Azután Farkas Palinak volt kocsmája, a TSZ ideje alatt lett bisztró, most meg étterem.
Visszatérve a kis vasúti szállításra, a vagonok bejártak a téglagyárba is, és rengeteg téglát, cserepet szállítottak onnan. A téglagyár területe Bitsei birtok volt, a gyárvezető Tiba Sándor volt, aki Debrecenből jött ide családjával lakni. Jó menő munkahely volt, míg Ibrányiak is jártak ide dolgozni, Paszabiak, Gávaiak. Nem volt munka nélküliség, de mindent elraboltak, szándékos és erőszakos nyomorba döntötték az országunkat: az emberiség élő ereit vágták el!
Visszatérek arra, hogy Paszabról is ide jártak a templomba de semmiféle járművet nem vettek igénybe, tisztelettudóan gyalog és köszöntek. A templom a vas bolt hátánál a kisköz végén volt. De mikor a deportálásnak vége lett de sok magyar meggazdagodott.
(...)
Itt volt a cigányság. Az állomás gödör volt a vályogvetők lakóhelye. Hat család minden nyáron lakásépítéshez készítette elő a vályogot. Még abban az időben minden gazda otthon gépelte cséplő géppel a megtermelt búzát, árpát, gabonát, zabot és bevitték a töreket, és megegyeztek az ott dolgozókkal és termékben vagy pénzért felvállalták, de becsülettel amit vállalt és idejében elvégezték a munkát. Sőt még a gödörben ott volt libaúsztató, azt is olyan becsülettel vigyáztak rá, soha el nem veszlett egy sem, de mikor itt elfogyott az agyagos talaj 1940-ben a tanácsnak volt a dögtér, ami a Tisza úti bejárója, ma is megvan a gyárterület végén, oda költöztették, és ott is volt jó föld a munkájukhoz. Télen pedig kosárfonással és gyékényből szakajtó kosarakat ezt kenyér sütéskor ebbe szaggattuk a kenyeret, mert ebben jól megkelt, egy vászon kendőt tettünk bele, meg liszteltük és ebbe tettük az elkészült kenyér tésztát. És ezek után fogtunk a fűtéshez, az izékkel vagy mákgóróval, vagy szalmával és egyéb hulladék, ami az udvaron volt mindent felhasználtunk. És jártak házakhoz falat tapasztani, mázolni még az asszonyok is. Télen pedig az emberek gyékény lábtörlőt is készítettek, és házról házra mentek árulni, de ezeket már télen a létfenntartásra mindenféle élelemért adták. Egy örökölt hibájuk volt mindig az analfabétizmus, nem is törődtek vele, hogy tudásuk gyarapodjék. Két család teknős volt, azok is fából teknőt, fatálat, húsvágó deszkát és kanalakat, de ezek már kiemelkedőbb családok voltak, a Tisza úton saját lakásuk volt, és ezek iskolába jártak.
És milyen örömujjongással hozzák keresztelni gyermekeiket, szinte társaság veszi körül, és istentiszteletre nem járnak, de mikor meghal, akkor újból kívánják a tiszteletadást.
2006-06-03