KÖZÖSSÉGI ÉLET-NÉPRAJZ
"A Nyírségen keresztül
Tiszabercel
Július 24.
Mintha a sok gonddal terhelt bánatos világ egy kis oázisában lennénk, olybá tűnik fel Tiszabercel, ez a 2680 lakosú kis szabolcsi község. A „futó izzasztó", ahogy az utasok az úton elnevezték a Kisvonatot, a falu miniatűr főutcájánál áll meg. Bizony nem sokan érkeztek ide. Rajtunk kívül csak egy hajlott hátú öreg nénike jött látogatóba az ángyához.
Legelső, ami feltűnik, hogy rengeteg a gólya. Öt-hat is kelepel egy-egy kéményen, aminek meg is van az eredménye, mert a lakosság születési arányszáma legelső helyen áll az egész vármegyében. A sűrű lombos udvarokból jókedvű gyermekkacaj hallatszik, egyik-másik ablakból pedig muzsikát bömböl a rádió.
Terménnyel megpakolt szekerek végeláthatatlan sora következik. A keménykötésű, napbarnított magyarok fütyörészve haladnak a szekerek mellett, ügyet sem vetve a szinte átláthatatlan pornak. A fiatalok pedig hanyagul vállra vetett fürdőruhával most indulnak a tiszai strandra.
Itt most nem érdekel senkit a 110 százalékos pótadó, mert az égető munka, a perzselő meleg elfeledtet minden gondot, minden bút. Pedig a látszólagos gondtalan arcok mögött bánatos lelkek vannak, mert
Szomorúan fizetett az élet.
A cséplés befejeződött és az ígéretes nagy termés egyik napról a másikra szomorú meglepetést hozott. Az aratás előtti néhánynapos forróság megszorította a szemeket és a kalászos még a tavalyinál is gyengébb minőségű. A búza átlagos hozama -panaszolják a gazdák -7 mázsa, a rozsé 6 métermázsa.
A harmincas években készült képeslap
bal alsó épülete a községháza
A vasúti megállótól alig egy kőhajintásnyire van a községháza. Első utunk ide vezet. Bihary Sándor főjegyző nincs otthon. Éppen ma várják haza Pestről, ahol súlyos műtétet hajtottak végre rajta. Távollétében Veress János adóügyi jegyző helyettesíti. Minden szavából kicsendül a község és a nép iránti szeretete és szinte lelkendezve mondja, hogy a tiszaberceliek dolgos, becsületes, szorgalmas emberek, akiknek különös erényük az adómorál.
Tiszabercelen tíz esztendő óta nem volt árverés, mert ha verejtékezve is, de fizetnek.
A folyó évi előírás 100 százaléka befolyt és az összes hátralék nem több egy évi kivetésnél. Nyomasztó adósság ugyan nem terheli a községet, de panaszuk, amelynek nagyrésze közös a többi magyar falvakéval, bőségesen van.
Kút kellene nekik is. A napokban járt kint Mikecz Miklós dr. vármegyei főorvos és ígéretet tett, hogy a közeljövőben megkezdik két új kút fúrását. A legtöbb keserűség a Faxkölcsön miatt van, — mondja a h. főjegyző. Most is ott fekszik asztalán a Falusi Kislakásépítő Szövetkezet levele, amelyben utasítást adnak, hogy három családot haladéktalanul lakoltassanak ki. De hová?... -kérdezi mélyen elgondolkozva Veress jegyző. A Fax támogatásával felépített Újtelepen hihetetlen nagy a szegénység és a nyomor. A szépnek induló akció a gyakorlatban a nyomornak lett a melegágya.
Látogatás az új telepen, ahol egy hétgyermekes családapa évi keresete nem több, mint 200 pengő
A főjegyzőtől elköszönünk, hogy személyesen is megtekintsük ennek a boldog falunak boldogtalan páriáit, az Új-telep lakóit. A kapuban összetalálkoztunk Liszkay Ferenc főbíróval. Útközben elmondja, hogy az ártér-adó terheit nem győzik. A községhez tartozó mintegy 5000 hold föld után több ártér-adót fizetnek, mint földadót.
Amerre elhaladunk, a gyerekek eperfalevelet szednek, mert a község lakossága intenzíven foglalkozik selyemhernyótenyésztéssel. Büszkék is egyetlen közhivatalukra, a Selyemgubó Beváltó Állomásra, — ami itt székel.
A falu szélétől néhány száz lépésre van az Új-telep. Messziről az ember azt hinné, hogy itt csupa boldog, megelégedett ember lakik, mert a szabályos sorban épült, fehérre meszelt új házak valami invitáló barátságos derűt árasztanak.
De mennél közelebb megyünk, annál
inkább megérezzük, hogy minden csak látszat. Lakói egyszerű napszámos és zsellér emberek, akik összekuporgatott néhány száz pengőjükből és a Fax-kölcsönből építették fel házacskájukat. Mintha meg lennének átkozva ezek az otthonok, a gyermekáldáson kívül minden más áldás elkerüli őket. De gyermek, az aztán van bőven. Alig van család ahol legalább öt-hat ne lenne.
Betérünk az egyik házba. Angyal Antal napszámos lakik benne öt gyermekével. Barátságtalan egykedvűséggel fogad, de amikor megtudja, hogy nem a Faksz emberei vagyunk, nyelve feloldódik és beszélni kezd.
— 1500 pengőt vettem fel a szövetkezettől. Fizetni kéne, de nincs miből, hisz a betevő falatot sem tudjuk megkeresni. Nincs munka, nincs kereset. És szinte a hihetetlenséggel határos, amit mond.
— Ebben az évben még nem kerestem száz pengőt sem. A házamban nem láttunk meleg ételt, csak vasárnap. Most még csak megvagyunk, de mi lesz télen. A gyerekeknek nincs egy szál ruhájuk, amit felvegyenek...
Hullár István, a szomszédos ház lakója ugyanezt mondja. Elfogódott hangon beszéli el szürke életének fekete tragédiáját.
— Öt pengőt kellene fizetni havonta, öt pengőt... de azt sem tudjuk fizetni. Már megkaptam a kilakoltatási végzést. Egy szép napon kidobnak innen is és hova menjek hat gyermekemmel? — teszi fel a nagy kérdést önmagának.
Horvát Lajoshoz térünk be. Nincs otthon, sem ő, sem a felesége. A kilenc éves kisleány vigyáz a három kisebbik testvérére. Az értelmes, okos szemű gyermek elmondja hogy többet éheznek, mint esznek.
És ez így van sorban . . . végig a hatvan házban.
Nyíregyházi kolónia a Tisza-parton
A Tisza partjára megyünk innen. Itt már vidámabb az élet, itt nem kisért a Faksz réme. A strand fiatalsága jókedvűen hancúrozik. Az egyik elegáns hölgy pedig, hogy nagyvárosi színt vigyen a Tisza romantikus partjára, shortba öltözik.
A nyaralók kezdik felkapni Tiszabercelt és már távoli idegenből is igen sok „fizető vendég" jött. Az egyik árnyas helyen áll a nyíregyházi kolónia sátra.
A nomád nyaralók telihatalmú vezére Tamáska Endre, aki családostól együtt tölti itt a nyarat. De itt van Kreskay Gyula is a feleségével, Pásztor Sándor adóvégrehajtó, Liskány László, Garamvölgyi postatiszt, Tornay Lajos, Balla János pazonyi főjegyző és sokan, igen sokan mások.
Vasárnap külön fürdővonat ontja ide Nyíregyházáról a Tisza-rajongókat.
Kilakoltatottak, akiknek a cigányok adnak szállást
Amint a cigánytelep mellett haladunk el, Fáraó füstös népe között egy csomó szőke és fehérbőrű gyereket látunk. Sőt az egyik kunyhó előtt fehérkötős, amolyan magyaros gazdasszony foglalatoskodik. Megtudtuk, hogy két kilakoltatott család kapott a cigányok jóvoltából menedéket.
Czomba István 8 fiával és Zsíros István öt fiával és 3 leányával maradt hajléktalan és az elöljáróság minden jóakarata ellenére sem tudta őket fedél alá juttatni. Nem volt mit tenniük kiköltöztek a cigánysorba és most békés egyetértésben élik a cigányokkal szomorú, hányt-vetett életüket.
Bessenyei szülőháza az oromfalon elhelyezett,
de már felújított emléktáblával
Szülőházának szomszédságában azt sem tudják, ki volt Bessenyei
Amint a perzselő napban folytatjuk falusi sétánkat, feltűnik egy fiatalember, akit mindenki megsüvegel. Sós Jenő, a ref. iskola igazgató-tanítója. További utunkban kérésünkre ő kalauzol. Megmutatja a híres berceli ref. templomot, ami még a Husziták idején, 1300-ban készült és kapuja felett ott díszlik a templomalapító Bessenyeiek kopottas címere.
A templom előtt találkozunk a nagytiszteletű úrral: Korocz Lászlóval, aki ebben a templomban tanulta meg először az Úristent dicsérni, mert már az édesapja is itt volt pap. De nemcsak a parókiát örökölte, hanem azt a határtalan tiszteletet is, amellyel hivői elárasztják.
A református iskola előtt állunk meg ismét, ahol antelopszinnal befuttatott emléktábla örökíti meg Tiszabercel nagy szülöttjének, Bessenyei Györgynek a szülőházát. Az emléktábla aranyozása teljesen elkopott és az örök dicsőséget hirdető tábla felirata szinte olvashatatlan. Ezúton hívjuk fel a Bessenyei-kultuszt híven ápoló Bessenyei Kör figyelmét erre, abban a reményben, hogy módját fogják találni, hogy az emléktáblát rendbehozzák.
Beszélgetésbe elegyedtünk a szomszédos ház gazdáival és bizony nem egytől kérdeztük meg, ki volt Bessenyei?
A feleletek nem voltak biztatók.
-Nem tudom!
-Ha érdekli, olvassa el, ott van kiírva . ..
A harmadik azonban már megmondta, hogy író volt, aki Mária Terézia udvarában sokat tett a magyarokért...
A Bessenyei-kultusz ápolása 1941-ben.
"Nem kell nekünk kisgazdapárt, meg vagyunk elégedve mi a vezérrel"!
Beszélgetésbe elegyedtünk az egyik módos gazdával, Görömbey Ferenccel, a községi képviselőtestület tagjával. Nyilt tekintetű, szókimondó, keménykötésű típus-magyar. Politikáról esik szó.
— Éppen jótól kérdezi — mondja tágra nyílt szemekkel — én voltam a Független Kisgazdapárt elnöke, de aztán jobb belátásra gyüttem, minek a sok párt, minek a széthúzás, amikor mi meg vagyunk elégedve a Vezérrel, mert Gömbös Gyula is azt akarja, amit mi. Az egész független kisgazdák beléptünk a Nep-be, aminek Német Gusztáv kisgazda az elnöke. Azóta, tetszik tudni, nem esik itt szó politikáról.
— Illés József képviselő úr ki szokott jönni panasznapot tartani, olyankor elmondjuk, mi a panaszunk és ha lehet, hát teljesíti is. Legnagyobb panaszunk volt, hogy az őszi esőzésekben nem tudtuk még a halottainkat sem kikísérni a temetőbe, mert elsüllyedtünk a kátyúban. Mikecz főispán úr ezen is segített és kiköveztette az utat.
"Drága a vonat, járjunk gyalog"
Zajdával megpakolt asszonyok jönnek velünk szembe.
— Hová mennek, nénikék?
— Nyíregyházára.
— Hát már elment a vonat.
— Drága a kisvonat, járjunk gyalog, — löki oda az egyik, szinte félvállról.
Sós tanítótól megtudjuk, hogy igen sokan vannak, akik nem tudják megfizetni a Kisvasutat és inkább gyalog indulnak neki a 30 kilométeres útnak, ami bizony ilyen melegben nyolc órát is megtart.
Látogatás a legboldogabb asszonynál, Farkas István tiszáninneni református püspök édesanyjánál
A főutca egyik hófehérre meszelt háza előtt illő tisztelettel megy el mindenki, mert itt lakik Zsófi néni, Farkas Antalné, a köztiszteletben álló Farkas Istvánnak, a tiszáninneni ref. egyházkerület püspökének az édesanyja.
Betérünk hozzá. Zsófi néni éppen az udvaron foglalatoskodik. A kis csibéknek ad enni. Amikor elmondjuk jövetelünk célját, beinvitál a szobába. Az egyszerű, ragyogó tiszta szobába. A falon ott lóg egy nagybajúszú szakaszvezető, a Zsófi néni legidősebb fiának, a püspök úr hősi halált halt testvérbátyjának a fényképe. Az ágya felett függ a püspök úr őméltóságának az arcképe, aki ebben a kis zsalugáteres parasztházban látta meg a napvilágot.
A Farkas püspök által 1938-ban felszentelt Deszkatemplom
képe a felgyújtás előtti évben, 1996-ban
Megkérjük Zsófi nénit, hogy mondjon egyet-mást nagyhírű kiváló fiáról. És Zsófi néni beszélni kezd. Büszkén mondja, hogy ő a híres-neves Görömbey-családból származik, akinek atyai nagybátyja néhai Görömbey Péter, a kiváló nagykállói esperes.
-Az volt minden vágyunk, hogy Istvánból papot neveljünk. Be is adtuk őt a sárospataki gimnáziumba egy másik berceli fiúval. Amikor az első gimnáziumot elvégezte a gyerek, hazajött vakációzni. A szomszéd, drága jó uramnak azt mondta: én sem engedem vissza a fiamat, a tiedet is hagyd itthon. István fiúnak elmondtuk, mit mondott a szomszéd, István egy mélyet sóhajtott, elgondolkozott és könyvet véve magához, elindult sétálni a temető felé. Egyszerre hirtelen vihar kerekedett és az egyik villám a közelében csapott le. A fiú meggyorsított léptekkel hazasietett és könnybe borult szemekkel odaállott apja elé és azt mondotta: Édesapám, én pap akarok lenni, mert érzem az isteni elhivatottságot, érzem, hogy énnekem a református egyház üdvére és dicsőségére kell dolgoznom.
-Fiamnak ezek a szavai örökre fülembe csengenek, -mondja Zsófi néni a boldogságtól sugárzó arccal.
-Az én kedves fiam attól kezdve tanult, dolgozott és hála Istennek, nem hiába küzdött.
Zsófi néni beszélgetés közben kihúzta a komódfiókot és egy csomó levelet vesz elő. Megmutatja.
-Tetszik látni, itt vannak az én áldott jó fiamnak és unokáimnak a levelei. Nagyon-nagyon boldog vagyok, mert elhalmoznak szeretetükkel.
Megnézem a leveleket, amelynek címzésén ez áll:
Özv. Farkas Antalnénak, az én szeretve tisztelt édesanyámnak Tiszabercel
Elmondja még Zsófi néni, hogy a fia és unokái, akik már férjnél vannak egy-egy katonatisztnél, minden ősszel meglátogatják.
-Kétszer egy évben én megyek hozzájuk Miskolcra, — mondja a boldogságtól ragyogó édesanya.
-De a fiam nem szégyelli, hogy egyszerű gazdaasszony vagyok. Akárki van vendég a házában, engem ültet az asztalfőre. Ott voltam, amikor püspökké avatták. Az első hálaadó szó akkor is hozzám szólt az ő drága ajkán.
Sok mindenről beszél még a drága ezüstös hajú magyar nagyasszony, aki egy kiváló főpapot adott ennek a hazának. Amikor elköszönünk tőle, bevisz a másik szobába és megmutatja másik nagy büszkeségét, — kéthetes kis dédunokáját.
Kétórás körsétánk után a vonat éles füttye jelzi, hogy indulnunk kell. Jóleső boldog érzéssel hagytuk el Tiszabercelt, mert ez a szabolcsi kisközség ennek a sok gonddal, búval telt világnak egy kis oázisa, ahol az emberek nagy része boldog és megelégedett.
V . . . ő"
Forrás: Nyírvidék, 1936. Július 29. 3-4 p. (Szó szerinti idézet)