KÖZÖSSÉGI ÉLET-NÉPRAJZ
GYÁR
ÁLLOTT: MOST KŐHALOM...
Ha egy messziről jött idegen, a múlt században településünkre utazott, s mondjuk utazásához a kisvasutat választotta, akkor nem igen okozhatott számára problémát, hogy hol is kell leszállnia, hány megállóra van még Bessenyei szülőfaluja. Nem bizony, hiszen ha a zakatoló kisvonat ablakából idejében kitekintett, egy hatalmas kémény mellett elhaladva már készülődhetett is a leszállásra, örömmel nyugtázhatta: megérkezett.
Hatalmas gyárkémény, égető,
szárítók, sínek kesze-kuszasága,
csilléket húzó
lovak, s olykor a tikkasztó hőségben is
szorgalmasan
dolgozó emberek látványa,
lenyűgözhette a kor utazóját. Sajnos
nekünk
már nem adatik meg ez a látvány. Ha
manapság eltévedek a Tisza utcára,
mindig
szomorúan jut eszembe Kölcsey
Himnuszának sora: "Vár állott: most
kőhalom...".
Egy hely ahol, és ami az életet jelentette a
falusi
népnek 80 éven át. Igen,
kedves olvasóm, sokaknak a tiszaberceli
Téglagyár
volt maga az élet, a
munkahely, a közösség, és
talán a
legfontosabb maga a megélhetés...
Utazzunk most mi is kedves olvasóm, de ezúttal egy időbeli utazásra invitálom Önt, méghozzá kerek 100 esztendőt visszafelé az időben. A tiszaberceli Téglagyár, később Gőztéglagyár, idén 2008-ban ünnepelné megalapításának 100. évfordulóját. Igaz, már csak egy megvételre kínált üres puszta a hely, felkiáltójelként ágaskodó megkopott, kémény sincs már ott, de sokaknak szívében még ott élnek, a kemény munkával de jó közösségében eltöltött esztendők. Ez a rövidke tanulmány a gyárnak, és az ott dolgozó embereknek állít emléket. Lássuk hát magát a történelmet.
A tiszaberceli
Téglagyár
történetéről kevés
írott forrás
áll rendelkezésünkre. Biztosra vehető
viszont,
hogy magát az üzemet 1908-ban alapította
Horváth József mérnök.
Már az 1890-es
évektől felfigyeltek a környékben
lakók a
felszíni jó minőségi agyagnak a
meglétére, s a helyben lakó
cigánylakosság
megélhetésének is ez
volt az alapja,
a jó minőségű vályog. Idősek
visszaemlékezéseire alapozva
leírható az
is, hogy
a gyár megalapítása előtt
próbafúrásokat végeztek a
helyszínen. A fúrások
alkalmával közel
Kezdetben kézi munkával állítottak elő téglát a Horváth testvérek, egy kemencével és egy kéménnyel. Majd az első világháborút követően a gyár terjeszkedett, a megnövekedett kereslet miatt 1919-ben a meglévő kemencéhez gépházat és kazánházat is építettek. Az üzem ezek után már Gőztéglagyár Tiszabercel néven működött tovább.
1911-ben saját vasúti iparvágányt létesítettek, így a gyár aktívan bekapcsolódott a Nyírvidéki Kisvasút forgalmába.
A húszas években egy ideig a téglagyártáson kívül hódfarkú cserepeket is előállítottak a gyárban. A harmincas évek gazdasági válsága idején a téglagyártás egy ideig leállt. A gyár nyaranta 80-120 főt is foglalkozatott.
1935-ben a gyár Székely István magánbérleménye lett, egy évvel később újra elkezdték a kézi tégla gyártását. A nehéz fizikai munkához nagy szakértelem párosult. A gyár tulajdonosa téglaverő szakembereket telepített Tiszabercelre, akik családostul letelepedtek. Az ilyen családnevek, mint például: Kozma, Bencs, Tiba, Szép család, ma sem ismeretlenek az idősek számára.
A harmincas évek végén, a kor történetírója és monográfia szerzője, Dienes István így jellemzi a gyárat: „…1919-ben hajtóereje 120 Lóerős fekvőgép, 40 LE gőzgép. Gyárt kézi és géptéglát, válaszfaltéglát, soklyukú téglát, sima és hornyolt tetőcserepet, évi 3 millió darab. Tulajdonos: Bistey Béla buji nyugalmazott főjegyző, bérlő: özvegy Székely Jakabné és fia, Nyíregyháza. Felelős vezető: Tiba Sándor. Átlagban 50 munkás, idényben 120-at is foglalkozat.”
Maga a kézi téglaverés nehéz fizikai munka volt. A télen összeérett agyag vetését tavasszal kezdték meg. A nyersanyagot ló vontatta csillékkel szállították, majd lábbal és lóval taposták, keverték, majd az asztalon lévő formákba tömörítették. A forma lehúzása után a nyerstégla két napot száradt a placcon, közben forgatták. A megszáradt téglát trapéz alakú kupacokba rakták, majd égetni vitték.
A II. világháború után a háborús pusztítások miatt igen megnövekedett a kereslet az építőipari termékék, így a tégla iránt is. A magyar állam két és fél millió forinttal segítette a település romeltakarítási munkáit, amely összegből 2 millió forintot a gyár fejlesztésére, korszerűsítésére fordítottak. Az államosítás az üzemet sem kerülte el. 1950-ben a gyár a magyar állam tulajdonává vált.
Az államosított gyárban a termelés zavartalanul folytatódott. Az első ötéves terv nyújtotta keretek lehetővé tették, a korszerűbb termelésre való átállást. A gőzenergiát felváltotta az elektromos áram. Az addig 14 kamrából álló kemencét megnagyobbították. De a legnagyobb újítás a Bager megérkezése volt. A Bager feladata az agyag kitermelése és felszínre hozatala során az összekeverés volt. 1950-ben áttértek a gépi téglagyártásra. A rendszert szinte teljesen gépesítették, ami azt jelentette, hogy a gyár éves termelése 10-12 millió kisméretű tégla, és 5-6 millió nagyméretű tégla volt. 1957-től elkezdődött a cseréptermelés. A termelés a 60-as évektől a 80-as évekig óriási léptékben haladt előre. Erről az időszakról szándékosan nem írok, hiszen hála Istennek élnek még közöttünk olyan emberek, akik szívesen megosztanák velünk élményeiket. Bővebben és részletesebben mint e sorok írója tenné.
Munkaerőben és munkakedvben nem volt hiány. Jártak ide Paszabról, Ibrányból, Bujról, Gáváról. A hetvenes évektől saját autóbusszal rendelkezett a gyár. Az üzemet Szabolcs megye legnagyobb üzemei között tartották számon. Megszűnéséhez sokak szerint érdekek vezettek, talán nem a nyersanyaghiány volt az igazi ok.
Mindegy. Egy biztos: 1986-ban megkezdték a felszámolást, ami a kilencvenes években fejeződött be. Generációk munkája egyik napról a másikra semmivé lett. Talán egy profil-váltással meg lehetett (kellett) volna menteni az üzemet. Véleményem szerint elhibázott lépések sorozat volt ez, de felelőssé tehetném akár a rendszerváltást is, aminek tiszabercelen a legnagyobb vesztese, úgy gondolom a Téglagyár, és az ott dolgozók voltak. Kár érte.